Az éjszaka ugyanolyan volt mint az elmúlt napokban. Nem sok alvás, ébredéskor pedig a beléd nyilaló felismerés: vége! Szabin voltam még technikailag, de nem bírtam otthon ülni. A tegnapi rakodás után még egy csomó cucca volt a lakásban így azokat elkezdtem egy helyre gyűjteni, dobozolni majd letakarni. Nem bírtam semmire sem ránézni. Aztán fogtam magam és bementem a munkahelyemre. Természetesen ott is egy csomó emlék ami hozzá köt... ahh, ez kurva nehéz lesz így. Elraktam azokat is, majd be a főnökhöz és elmeséltem, hogy mi történt. Mondtam, hogy nem ígérek semmit most mert nem tudok koncentrálni. Szerencsére kicsit kötetlenebb a munkám így ezzel nem volt probléma. Reggel vettem még két pogácsát meg egy kólát, hogy legalább a vércukrom rendben legyen, de alig bírtam enni.

Közben beszéltem anyámmal, akinek elmeséltem a történetet. Teljesen értetlenül állt az egész előtt. Azt mondta, hogy látnia kellene az exemnek, hogy az élet ahhoz nem hosszú, hogy minden problémánál eldobjuk azt amit javítani kell. Ennél keményebb dolgok is lesznek még az életben. Azt is mondta, hogy szerinte csak hiszti mert ingerülten ment el tőlem és igazából ilyen van a nőknél... Picit megnyugtatott a vele való beszélgetés mert egyrészt nincs mély kapcsolat közöttünk, másrészt tényleg hasznosnak és jónak találtam amiket mondott. 

Délig bírtam az irodában aztán elmentem inkább haza. Vagyis nem haza, mert a lakásba nem volt erőm bemenni, így irány az autó és kocsikázás. Az mindig kikapcsol, szerintem azért mert a vezetésre figyelek és nem a fejemben zajló dolgokra. Közben beszéltem az albérlet tulajával is, mert jönnének villanyórát fotózni... mondtam neki, hogy vége van közöttünk, így mostantól engem keressen a lakással kapcsolatban. Gratulált a jó nyaraláshoz.

Olyan 3-4 fele érhettem haza és mivel fáradt voltam, el akartam dőlni pihenni. Közben ránéztem az emaileimre, amik között ott volt egy levél az extől, Varrógép tárggyal. Volt nálunk ugye egy varrógép, ami egy ismerősé volt, így lényegében leírta, hogy hívni fog a nő és intézzem el vele a varrógépet.

Emellett bocsánatot kért, nagyon sajnálja, szeret még mindig de nem tudja ezt tovább csinálni. Szeretné de nem bírja. Bocsánatot kért a tegnapi költözéskor történt csapkolódásokért is.

Én ahogy mindenki más egy ilyen szituban, azt láttam meg, hogy megbánta és most kell puhítani. Kértem, könyörögtem, csak hat hónapot... de hajthatatlan volt. Utolsó levelemben leírtam egy csomó közös emléket amire aztán nem válaszolt.

Ideiglenes költözés

Mivel mindezek a dolgok nekem túl sokkolók voltak, így kitaláltam, hogy hazamegyek anyámékhoz egy kis időre, Győrbe. Bár sok barátom nincs már itt sem, de mégis csak jobb itt lenni addig ameddig legalább egy picit összekapom magam. Varrógép leadva, alap cuccok összepakolva és irány Győr. 

Közben azon gondolkodok, hogy lehet mégis csak így volt a legjobb?! Érdekes gondolat bár még korai.

Közben beszéltem unokatesómmal, aki lány. Van egy gyereke, őt a férje a gyerek születésekor hagyta el(!) szóval ha valaki tudja milyen szar egy ilyen szitu, akkor az ő. Megbeszéltük, hogy még ma talizunk Óváron és dumálunk egyet. Az úton a gyermekkori barátomat is hívtam, hátha ad valami jó tanácsot. Neki is van gyereke, felesége szóval ilyen szempontból bejött neki az élet és bizony mondott egy jó tanácsot. Pontosabban egy olyan észrevételt amit eddig nem is vettem észre: 

Elmondta, hogy egy kapcsolat úgy működik, hogy vannak szakaszai. Olyan szakaszok amiket nem lehet kihagyni mert különben nem épül fel a bizalom és az elfogadás. Csak úgy lenni egy kapcsolatban nem lehet. Ha nem lépsz előre benne, akkor nem fejlődik és megreked. És bizony ebből tüskék lesznek előbb utóbb amiket elintézni, eltakarítani nehéz már. Ő azt mondta, hogy a miénk megrekedt, szerinte nem volt jövője abból kiindulva amit én elmondtam. Összeköltözés az oké, de utána tovább kell lépni és mi ezt nem tettük meg. Csak voltunk egymás mellett... három és fél évig. 

Ezt amúgy én is éreztem, neki és nekem is kényelmes volt ez a kapcsolat. De egyikünk sem akart tovább menni. Talán ezért voltak olyan viták közöttünk ahol nem egymással foglalkoztunk hanem magunkkal. Talán ezért volt olyan, hogy ha leesett egy ruhám a szárítóról akkor azt nem vette fel, csak azokat amik az ő cuccai voltak. Talán ezért volt az, hogy a wcben a wc gurigát nem dobta ki, de ha én nem tettem meg akkor lebaszott vagy csak szimplán az asztalomra tette. Volt sok tüske és igaza van mindenkinek. 

Az úton még vártam, hogy válaszoljon az utolsó levelemre de nem jött semmi.

Közben unokatesómmal egy jót beszélgettem aki szintén megerősített, hogy mások voltunk és az exem túl gyerekes volt. Mint a volt férje. Amúgy ekkor már picit jobban éreztem magam, végre sok nap után még rendes kaját is ettem. Unokatesóm csinált szendvicseket és jó volt. Éreztem ahogy csökken a stresszhormon a testemben és kezdek lazulni.

Ugye ilyenkor mindenki sejti, hogy mi jön? A mélyebb depresszív szakasz. Itt már tudsz enni, inni, örülni dolgoknak. Munkába is be tudsz menni, csinálod a feladatod. Látod, hogy van jövő így is, néha már azt is belátod, hogy így volt jó az egész de még mindig ott van, hogy ha eszedbe jut egy tárgyról vagy dologról a volt párod, összeszorul a gyomrod.

Nap végével hazamentem anyuhoz és alvás...