Hogy miért is írom ezt a blogot? Talán, hogy nyomot hagyjak a világban arról, hogy mi zajlik egy férfiban egy szakítás után. A neten ezer hülyeség kering erről, ahol leírják, hogy a férfinak nehezebb / a férfinak könnyebb de a valóság az az, hogy szerintem ez egyén és kapcsolat függő. Ez pedig az én kapcsolatomat és a szakítás utáni állapotomat mutatja be. 

Ugye most jönne az a rész ahol bemutatom a kapcsolatot, elmesélem a jó és rossz dolgokat de én ezt átugornám. Egyrészt úgy sem kíváncsi a sírásomra senki sem, hogy milyen jó dolgok történtek velünk, másrészt teljesen felesleges is, mert a jelen állapotom szempontjából teljesen irreleváns. 

Nos, kezdjük akkor az első nappal. Ugye itt kerül elő az első kérdés: volt ennek bármi előzménye? 

Az előzmények

Nos volt is, meg nem is. Az egymás közötti kommunikáció / metakommunikáció rendben volt. Nem előzte meg több hónapnyi érzelem mentes időszak, bár viták voltak azokat azért próbáltuk azért elrendezni. Pontosabban próbáltam... és itt jön elő az első mélyebb vágás a kapcsolatunkban, ami az volt, hogy a lány nem nagyon akarta felismerni, ha valami hülyeséget csinált. Racionalizált, ebből kifolyólag csak akkor akart egy vitát elsimítani amikor 100%-ban meg volt győződve arról, hogy ő a hibás. Nem akart 'békét' ha ezt nem érezte. Nem érdekelte, hogy én hogy érzem magam ilyenkor. Nem akart törekedni a nyugalomra. Ezért, mivel vagy papucs / vagy béna voltam, sokszor álltam elé és kértem tőle én bocsánatot. Alapvetően nem volt ezzel baj, ha előbb-utóbb kölcsönössé vált volna, de sajnos nem vált. 

Emellett nem volt annyira család centrikus, bár egy ideig állította magáról, hogy az szeretne lenni. Rossz családmodell, rossz környezet, nem tudom de gyermeket alapvetően nem szeretett volna. Én magam inkább konzervatív értékeket vallok, így a gyermek / házasság egy tök vállalható dolog számomra. Ebből amúgy nem volt vita közöttünk mert úgy gondoltam, neki idő / megfelelő környezet kell és változni fog. Szerintem ez amúgy így is van nála.

Na de akkor a lényeg. Mi történt az első napon? Nyaralásból jöttünk vissza, ahol sajnos egy hétig olyanok voltunk egymás mellett mint akik csak haverok. Semmi testi kontaktus, semmi ölelés, semmi csók vagy puszi. Elvoltunk amúgy, de mivel neki szarul indult a nyaralás (gyomorrontás, leégés, tengeri sünbe lépés) úgy gondoltam, hogy szeretne egy picit távolabb lenni tőlem, így én sem erőltettem semmit. Aztán a nyaralás közepén volt egy szitu: lementünk étterembe kajálni, ahol megkérdeztem, elmegyünk-e sétálni egyet utána. Azt mondta, a nap annyira süt, hogy nem akar napon lenni, menjünk fel a szállásra. Felmentünk, betettünk valami filmet a gépbe és én elaludtam. Amikor pedig felébredtem, nem volt a szobában. Írt nekem, hogy lement sétálni. Na erre, mivel ugye ekkor még nem értettem miért történik mindez, rákérdeztem, hogy miért csinálja ezt? Jött is a kérdés, hogy mit? Hát mondom, hogy velem nem akarsz sétálni, aztán meg lelépsz egyedül. Nem szólsz, nem hívsz. Írt ezt-azt aztán rákérdeztem, hogy magyarázza meg ezt az egész nyaralást nekem, mert nem értem, miért kell úgy itt lennünk mint akik csak haverok. Kifakadt, hogy elege van, hogy neki mindent meg kell magyaráznia meg ne baszogassam. Ahogy írtam már fentebb is, jött hogy elnézést kértem és inkább elengedtem a történetet magamban.

A nulladik nap

A nyaralásról egy nappal előbb jöttünk haza, mert szar volt az időjárás az utolsó napon. Éjjel kettő körül aztán lefeküdtünk aludni. Mivel elég szorongó érzés volt már nekem az elmúlt egy hét, így elég korán megébredtem. Reggel fél 7 lehetett talán. Ő nagy alvó amúgy, de amikor felébredtem, már a konyhában kávézott. Rákérdeztem, hogy wtf, miért kelt ilyen korán? Mondta, hogy mert megy anyujához (ezt tudtam amúgy, megbeszélt dolog volt). Szóval elvitte a kocsim és lelépett, de még itt sem látszott semmi. Ekkor nem bírtam tovább, felhívtam még az úton és megkérdeztem, hogy 'te amúgy most szakítani szeretnél velem?'.  Azt mondta, nem tudja de most gondolkodnia kell....

A pánik

Teljes sokk, teljes amortizáció. Kapkodás, azt sem tudod mit mondj vagy csinálj. Picit elpityeredtem amire megkért, hogy ne tegyem. Normális hangon beszélgettem ezután vele ami alatt elmondod egy csomó indokot a szakításra. Főként olyanokat amiket amúgy javítani lehet, de ő azt mondta, hogy nem akarja. Indulatos volt. Nincs ereje hozzá, nem akarja, már nincs értelme. 

Nehéz ezzel mit kezdeni ott. A teló lerakása előtt megkért, hogy nyugodjak meg, okés lesz minden. Leraktuk és hagytuk egymást másnap estig (ezt kérte).

Nos, miután leteszed a telefont egy ilyen beszélgetés után, mit mondasz? Mit teszel?

Elmondom, sokkot kapsz, összeomlasz. A szíved dobogását hallgatod, a mellkasod szorító érzését érzed. Ájulni akarsz, de nem tudsz. Ledőlnél picit pihenni, amit ha megteszel és elbólintasz, az első pillanatban felriadsz arra, hogy vége. Nem alszol ilyenkor 10 percnél többet, de az ébredés és a felismerés brutális. Tudod, hogy ha most vége van, nagyon hosszú és fájdalmas hónapok jönnek. És hogyan fogod túlélni, ha az elmúlt 10 percben is az ájulás / infarktus / kontrollvesztettség érzése jár át? 

Én ezért egyből elmentem tekerni. Alkudoztam Istennel. Alkudoztam magammal. Jaj csak hiszti legyen. Jaj csak azért csinálja ezt mert kiborult az elcseszett nyaralás miatt. 25 km-t bicajoztam amitől sikerült annyira elfáradnom, hogy picit ellazultam. Visszamenve a lakásba nem bírtam nézni a cuccait, szóval azonnal mennem kellett megint. Elmentem az állatkertbe, ahol fél órát voltam majd újra haza. Aztán megint nem bírom nézni a lakást, szóval irány egy csillagászati előadás. Ott már nagyon fáradt voltam, fájt minden de muszáj volt már aludnom. Így hazatekertem és elfeküdtem aludni...